Esernyő

  Múlthéten történt, hogy a nagymamám hirtelen összeesett, hányt és rettenetesen szédült. Mentő ki, kórházba be, vérvétel, EKG. Ezek után azonnal (!) felállították a diagnózist: a mamának lelki problémái vannak, amiatt produkálja ezeket a tüneteket, ezért ki is engedik a mai napon (öt nappal a kórházba kerülése után). Jelen pillanatban még beszélni is alig, felállni és enni egyáltalán nem tud, a szédülés pedig egyre erősebb.   Felmerült bennem a kérdés és – én hülye – fel is tettem az elkötelezettségből „ötösre” vizsgázó egészségügyi gárdának a kérdést, hogy hogy lehet az, hogy egy fekvőbeteget szélnek eresztenek. Ez már önmagában rejtély volt számomra, nem szólván arról, hogy egy idős, szédülésre panaszkodó betegnél egy CT-t nem csináltak. Ezután én lettem a „kikérte magának, hogy hazaküldjük a mamát” Úr, de a stratégiám bevált: további vizsgálatokat végeztek el rajta és kiderült, hogy „valójában agyvérzése volt, most már a megfelelő kezelésben részesül…”. Ennél a pontnál a telefont rám vágta az kezelőorvos. Semmiféle megbánás vagy bocsánatkérés. De miért is kellett volna? „A mama” a 21-ik beteg az osztályon, akinek az ellátását már nem támogatja az állam, ezért finanszírozási szempontokat figyelembe véve úgy látták jobbnak, ha hazaküldik szépen: ki tudja, talán csendben meghalni. Más beteg biztosan jobban kiérdemelte a vizsgálatokat, másra nagyobb szükség van vagy csak „a mama” nem volt elég szimpatikus az orvosnak. Nem kell bocsánatot kérnie, hiszen ez egy nyilván mindennapos jelenség az orvosok életében: dönteni arról, hogy ki legyen a 21-ik beteg, aki az „így járt kategória”.     Őszintén szólva nem ezt vártam akkor, amikor – az elveimet feladva – életemben először hálapénzt adtam az orvosnak és a nővéreknek, reménykedve a „jobb” kezelésben és ellátásban. Nem számított semmit. A hozzáállásukon sem változtatott: naponta kellett fürdessük és öltöztessük „a mamát” együtt a nővéremmel, esetenként a kis és nagy dolgait is elintéztük, amíg az ápolónők a szobájukban nevetgéltek, kávéztak vagy újságot olvastak.   Kedves Hölgyeim és Uraim nincs más hátra, minthogy elfogadjuk, hogy egy mészárszéken élünk, ahol az erősebb és erélyesebb tovább él, mint gyengébb társai. Szembesüljünk végre gazdasági helyzetünk talán legrealisztikusabb kihatásával: a finanszírozási problémák miatt az egészségügy – mindenféle túlzást mellőzve - mára egy háború lett, ahol nincsenek jól elkülöníthető, egymás ellen felálló csapatok, hiszen a betegek egymást nyomva a víz alá kell, hogy rivalizáljanak, hogy egyáltalán az alapellátást megkapják.   És kérem ne álljunk neki orbán,- vagy gyurcsánytakarodjozni. Az ország szegénységbe nem most burkolózott, hanem amikor a 70-es, 80-as években hitelből finanszírozták a lakóházak építését, a 100 %-os foglalkoztatottságot és a folyamatos gazdasági növekedést. Kit vonjunk ezért felelősségre? Az akkori rezsimet? Nyilván. Az akkor 30-60 év közötti értelmiségit? Nyilván. És mi a helyzet nagyszüleinkkel, szüleinkkel akiknek lett volna lehetőségük mindezen változtatni? Őket feloldozhatjuk a tétlenségük miatt? Vajon a mi gyerekeink, unokáink ugyanígy feloldoznak bennünket majd a mi tehetetlenségünkért?